Úgy zúdult a fény a háztet!kre
meg a földekre, a tengerpartra
meg az emberek fejére, mintha
apró, forró aranykarikák hulla-
nának a magasból. Mégpedig a
nap óriási olvasztókemencéjé-
b!l, ahol fortyogva, sisteregve
készült éjjel-nappal a millió és
millió éltet!, melegít!, simo-
gató napsugár. Marci kinyúj-
totta a tenyerét a fényre, hogy
! is érezze a pici aranykarikák
táncát. De amikor fölpillan-
tott a magasba, nem látta az
izzó kohót. Csak a gyémánt-
szikrák özönét érezte lezárt
pilláján. Ekkor arra gondolt,
milyen jó is lenne tarisznyá-
ba zárni a napfény forró kis
hasábjait, s eltenni télire. Még
kályhába sem kellene dugni
!ket, csak megoldani a tarisz-
nya száját, máris fényben és
melegben lehetne hancúroz-
ni a szobában. Próbaként meg
is töltött egy kis tarisznyát au-
gusztusi fénnyel. Az erkélyen
állva két kézzel tépte-szaggat-
ta az izzó sugarakat, mint az
érett gyümölcsöt. Belegyömö-
szölte a csíkos tarisznyába, az-
tán gyorsan bekötötte a száját.
És nemcsak bekötötte, de el is
tette. Hogy a fény ne ártson
meg a fénynek, nehogy felf!-
jön, napszúrást kapjon vagy
elégjen, szobácskája árnyékos
szögletébe akasztotta. Azóta
is ott lóg a szegen, és Marci
mosolyogva gondol az eljö-
vend! fogvacogtató napokra.
Nem nyúl a tarisznyához. Vár,
boldogan vár. Biztos a dolgá-
ban. Azt tanácsolom, várjunk
hát mi is türelemmel. Ha majd
megoldja a tarisznyát, én is to-
vább oldozom a mesét, és el-
mondom, mi is történt a kisfiú
körül a szobában. Persze csak
akkor, ha addig ki nem találjá-
tok magatoktól...
Bálint Tibor
Az októberi számban található
monda folytatása:
…Anyja belebetegedett a hír-
be. Napok óta feküdt étlen-
szomjan, magatehetetlenül a
kunyhóban, amikor egy vi-
lágos pillanatában meglátta,
hogy az ajtóban egy kosár áll,
teli a legfinomabb halakkal.
Utolsó erejével ételt készített
magának, és lassan-lassan er!-
re kapott. A naponta ismétl!-
d! ajándékkal kés!bb eljárt a
piacra is, és nem is volt gondja
egészen addig, míg a kapuvári
halászok ki nem fogták a víz-
b!l azt a halembert, aki varsá-
ikat dézsmálta már jó id! óta.
A szerencsétlen, kapálózó
foglyot a várba vitték, ahol a
várkapitány jószív" Juliska leá-
nya nem engedte a halászoknak
agyoncsapni a kis vadembert.
Megkeresztelték: Istók nevet
kapott, s hogy vezetékneve is
legyen, a víz után, amib!l kifog-
ták, Hany Istóknak nevezték.
Ha már nem ütötték agyon,
s ha már meg is keresztelték, a
vár lakói mindenáron embert
akartak nevelni bel!le, s eh-
hez bizony gyakran a legem-
bertelenebb kínzásokat alkal-
mazták. Sok szenvedésében a
fiúnak egyetlen öröme Julis-
ka kedves szava, szelíd pártfo-
gása volt. Hany Istók nem
értette, miért sírdogál
esténként a leány egy-
re gyakrabban a kastély
kertjében, de azt meg-
figyelte, hogy mindig
csak azokon a napokon, ami-
kor egy bizonyos fiatalember
tiszteletét teszi a háznál.
Amikor aztán eljött a kény-
szer" esküv! ideje, a szép sz!-
ke menyasszony csak sírdogált
az ifjú férj mellett, s a mulato-
zó násznép észre sem vette a
könnyeit.
A halember egy fedett tállal
a v!legény elé lépett, s leemel-
ve annak tetejét, tartalmát a
felcicomázott ifjú lába elé bo-
rította. A tál tele volt a vizek
legundokabb lakóival. Keresz-
tes hátú viperák sziszegtek,
siklók csavargatták nyaku-
kat, csigák, békák mászkáltak
mindenfelé.
A vendégek szerteszéjjel
szaladtak, s a nagy felfordu-
lásban észre sem vette senki,
mikor t"nt el Hany Istók. Ké-
s!bb indultak csak keresésére,
de most már valóban örökre
elnyelte a mocsár.
Másnap újra ott állt a
nagy kosár hal özvegy Garas
Jánosné ajtaja el!tt…
Lipták Gábor nyomán
10
11
S Z I V Á R V Á N Y
2 0 1 1 . n o v e m b e r
Hol volt, hol nem volt…
Mondáról mondára