Vidám legények vacsoráztak
és iszogattak egy őszi estén
a falu kocsmájában. Messzi
földről jött társuk üdvözlésére
gyűltek össze. Mulatságos tör-
téneteket meséltek, jókedvű-
en beszélgettek, még nótáztak
is mellé. Egyszer csak nyílt az
ajtó, és egy zöld ruhás ember
lépett be rajta. Tollal díszített
kalapját megemelte – ahogy
azt már illik –, és mélyen meg-
hajolt. Megkérdezte, kaphat-e
szállást éjszakára.
– A legszebb szobámat
adom oda – mondta a kocs-
máros, és még hajbókolt is
hozzá. Örült, hogy végre ilyen
előkelő vendéggel van dolga.
A zöld ruhás ember észre-
vette a vidáman mulatozó if-
jakat, és az asztalukhoz lé-
pett. A legények megörültek
a vendégnek, hellyel kínálták.
Az idegen úgy tréfálkozott,
hogy a legények csak dőltek
nevettükben. Egyszer csak fel-
állt, megkocogtatta poharát,
és fennhangon így szólt:
– Figyeljetek ide, legények!
Kifizetem a mulatság árát, ha
egy közületek testestül-lelkes-
tül szolgámmá szegődik. Min-
dene meglesz, gazdaggá te-
szem egy életre.
E szavak hallatán a legé-
nyek jókedve elszállt. Nézték
egymást rémülten. Bolondo-
zik tán a vendég velük, vagy
az ördög jött el közéjük? Ta-
nácstalanul méregették egy-
mást, csak egyikük gondola-
ta járt a szélnél is sebesebben.
Kispéternek becézték, mivel
vézna legényke volt. Törte erő-
sen a fejét, hogyan tudna túl-
járni az idegen eszén. Egy-
szerre csak megszólalt:
– Lehet szó a dologról, ha
elfogadja kend, amit mondok.
Csak vigyázzon, rosszul ne
járjon! Mifelénk az a szokás
járja, hogy fizetés után nyom-
ban eloltják a világot. Mi a sö-
tétben kimegyünk, s az áll a
kend szolgálatába, aki utolsó-
nak lép ki innen.
– Legyen úgy, ahogy ti akar-
játok – szólt a zöld ruhás em-
ber.
Ahogy fizetett, a kocsmáros
elfújta a gyertyákat. Kispéter
úgy ügyeskedett, hogy ő ke-
rüljön a sor végére. Mikor a
zöld ruhás utánakapott, nyu-
godt hangon megszólalt:
– Hova ez a nagy sietség?
Állnak még mögöttem is. –
Azzal a háta mögé mutatott
a falra, ahol a saját árnyéka
mozgott. Az ember mohón
kapott az árnyék után, de csak
a csupasz falat tapogatta. Ám
ekkor Kispéter már szélsebe-
sen futott az úton társai után.
A zöld ruhás embert elfogta
a méreg, amikor rájött, hogy
a legények túljártak az eszén.
Bevágta a kocsma ajtaját, csak
úgy rengett belé a ház, és el-
tűnt, hogy a nyomát se látták
többé.
Német népmese
10
2 0 1 1 . s z e p t e m b e r
Hol volt, hol nem volt…